Címke: személyes

Nagy múlt áll előttem

bdk

Az UngParty Blogfő elkezdte közölni 20 évvel ezelőtti naplójegyzeteimet. A folyamat pontos késleltetéssel történik, vagyis 2017 januárjában az 1997 januári jegyzetek kerültek fel, februárban majd a húsz évvel korábbi februáriak. Az önreprodukció 2016 decemberében indult, ugyanis 1996 végén kezdtem újra rendszeres naplóírásba korábbi kamaszkori próbálkozásaim után. Ez még az internet előtti korszak volt – már számítógépen írtam, de világhálós megjelenésre még nem számítottam, szabályos blogolásba csak 2002-ben kezdtem.

Újraközlési akcióm egy szélesebb projekt része. Mivel a régi UngParty egy igen primitív fapados webrendszer volt, a Google nem igazán teszi lehetővé a benne való tartalomkeresést, így 2000 és 2005 között webmagazinként működő rendszer értékesebb részeit apránként átemelem az ungparty.net alá, s mivel ennek a rendszernek volt a része netnaplóm is UngParty Manzárd néven, így ezek a jegyzetek is átjönnek a sorozat viszont hiányos lenne a netkorszak előtti naplók nélkül, ezért találtam ki, hogy ezeket meg két évtizedes késleltetéssel publikálom. A bevezető oldalon erről ezt írom:

Mivel naplót 1996 végétől kezdtem írni (újra) rendszeresen, ennek egy-egy havi megrostált anyagát utólagosan kronologikus sorrendben később szintén feltettem a fapados Manzárdra, így a webkorszak előtt és alatt keletkezett naplójegyzetek közti vízválasztó lényegében meg is szűnt. A Manzárdon egységes, jól bejárható, nyílt végű naplófolyam állt össze.

Az első 10 év anyaga kompakt egészet alkotna, ha közben formailag többször át nem alakult volna és más-más alkönyvtárba nem költözött volna a naplóm

–  ráadásul néha úgy, hogy más-más besorolást kapva más-más főoldal alá költöztettem az aktuális folyamot, emiatt 2004-5-től már alig lehet követni. Tetézi az átláthatatlanságot, hogy egyre inkább szerteágazott naplóírásom, lévén tényleges blogolásba kezdtem közösségi szájtokon: előbb a NolBlogon, majd a Blogtéren (ezek azóta megszűntek). A bejegyzések javát ugyan feltettem fapados Manzárdomra is, de naplóírásom kezdett szétfejlődni. Lett külön kekecblogom, Kárpátalja-blogom, személyes naplónoteszem, könyvesblogom, pirézblogom, írói oldalam, külön webmagazinom… A hangsúly eltolódott az eredeti Manzárdról, különösen attól kezdve, amikor a Blog.hu rendszerében indított webhely lett a napi frissítésű főblogom…

Az 1996-os decemberi naplóból:

Az ősz folyamán befejeztem Szembesülés c. hiány-regényemet, és a Belvárosi Könyvkiadó ki is akarja adni; de persze csak akkor, ha valamelyik alaptól nyernek rá pénzt. A Nemzeti Kulturális Alap mostani pályázati fordulójában bíztak, de egyelőre nem kaptam semmi biztató értesítést. Ha nem sikerült, jövőre újra próbálkoznak, ígérték. A regény, ha egyáltalán annak nevezhető, eléggé sajátos valami. Amennyire sürgetném a megjelenését, annyira késleltetném is: megjelenése után ugyanis hatalmas sértődések várhatók – főleg családon belül. Hiába alkalmaztam többszörös áttételt, hiába szól nagyjából az egész arról, hogy azt a regényt miért nem tudom megírni, még ez is indulatokat kavar majd. Nagy paradoxona életemnek, hogy épp legalapvetőbb emberi élményemet nem írhatom meg, mert tekintettel kell lennem bizonyos (túlzott) érzékenységekre. Így hát a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon és a lojalitását túllihegő Egiszthosz konfliktusáról írok, illetve arról, hogy ez az ellentét hogyan képeződik le Oresztész pszichéjében, aki a három alakban feltűnő Elektra révén kényszerül szembesülésekre. A mitológiának némileg fittyet hányva Oresztész és Elektra nem testvérek, egyikük Egiszthosz, másikuk Agamemnon gyermeke, és szerelmük bontja ki mindazt, amit fentebb „legalapvetőbb emberi élményem”-nek neveztem.

Részlet a7 1997. januári bejegyzésekből:

A magamnak írás nem köznapi, hanem alkotói tevékenység. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.

A jegyzetek automatikusan kilistázódnak a bevezető oldalra, akit érdekel, innen pásztázhat: Continue reading “Nagy múlt áll előttem” →

Egy évforduló bekövetkezése elé

bdk

Interjút készített velem ősi virtuális barátom, Cseke Gábor. Annak idején Andrassew Iván közös ismerőseiként kerültünk blogbarátságba, később voltak közös digitális akcióink, közreműködött többek között Tejmozi című multikulti szövegjátékom első fázisában, amikor is idegennyelvű szerzők magyarra még le nem fordított prózaműveiből kértem egy-egy mondatnak magyarra tolmácsolását ismerőseimtől. A Gábor által fordított Anna Blandiana-mondat egyik meghatározó pillére lett későbbi novellámnak.

Most egy kerek évforduló közelgő bekövetkezése után keresett meg és tett fel kérdéseket. Én meglehetősen terjedelmes választ írtam mindegyikre, olyikra afféle kisesszé formájában válaszoltam. Ami érthető is, ha elárulom, hogy az egyik kérdése a halálhoz való viszonyomat firtatta, illetve virtuális öngyilkosságom körülményeit tudakolta. Nem állhattam meg, hogy ennek a virtuális aktusnak a teljes filozófiáját elővezessem. Ez egyben jó alkalom volt arra, hogy valami mást is bemutassak, jelesül azt, egyfajta intellektuális szlengben írt mondataim miért köszönnek vissza más-más műveimben és hogyan ígyekszem egyfelől pontos jelentést tulajdonítani mindennek, amit elővezetek ezen a bölcsészkedő tolvajnyelven, másrészt pedig ezt a nyelvet kissé ki is karikírozom.

Erről a folyamatról is hosszan írtam, mivel Gábor rákérdezett, nem idegenítem-e el az olvasót olyan kifejezésekkel, mint halálkontextus, recepció, önprezentáció, szuicid satöbbi. Megnyugtattam, nem volt ez mindig így, csak azóta írok, amióta megértettem, hogy a beavatatlanok éppen azért rekednek kívül a posztmodern értelmezési tartományon, mert a tradicionalitás mint kulturális megelőzöttség a kollektív tudatalatti szétsugárzódása révén kisajátító jelleggel lényegül rá az újonnan születő szubsztanciákra és ezzel felszámolja, rájuk nézve érvénytelenné teszi a nyelvi szubszidiaritás elvét.

Táborok a Tokaji Írótáborban

bdk

Mivel már nem élek intenzív irodalmi-társasági életet, így egy-két személyes vagy inkább irodalmi blogomban inkább régebbi epizódok idézek fel Nagy múlt áll előttem címszóval. Ennek keretében nemrégiben azt az 1996-os írásomat tettem közzé, amelyet a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján olvastam fel. Az írás elején egy epizódsort elevenítek fel a helyszín és a személyek megnevezése nélkül, leginkább csak azért, hogy bemutassam, a beavatatlan kisebbségi hogyan sodródik-vergődik a magyar irodalomban kialakul “oldalak” között, jószerével azt sem tudva, hogy ilyenek léteznek és egymással milyen éles ellentétben állnak. Holott 1996-ban a mostanihoz vagy akár csak a megtapasztalt tíz évvel ezelőttihez képest mesés volt a helyzet, hiszen ha nem is szívelték egymást az ellentétes táborokhoz tartozók, azért egy asztalhoz ültek és szóba álltak egymással. Volt indulat és volt harag, de nem volt ez a kérlelhetetlen ellenségeskedés.

Nos, a kis esszéfélémben leírt epizód első helyszíne Tokaj, a nevezetes Írótábor, amelynek legalább tucatnyi alkalommal szerencsém volt bentlakója lenni. A rendszerváltás után az Tokaji Írótábor nyitottságáról, befogadó jellegéről sokat lehetne írni (korábban a népi, egyben balos íróelvtársak konglomerációja volt), ám ez a nyitottság nem sokáig tartott: hamarosan a népi-nemzeti irányzat képviselői váltak hangadóvá, a liberális-urbánus vonulat írói sorra elmaradtak, még a 2000-es elejére a nacionalista, egyben antiliberális túlsúly nyomasztóvá vált. De a kilencvenes évek derekán még nem nem tartottunk itt.

A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot („Láttam a kötetedet a könyvheti listán”) vagy tájékozódó kérdést („Te honnan is jöttél tulajdonképpen?”) követően a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra, mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra, hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik, mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos. Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje, még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy tanácsot kér: mégis, melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár… A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes magyar irodalomba.

Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak, bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy kis jófajta borocskát.

Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát, meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost, már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X. Y.!

Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni. Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.

Idézetből most elég ennyi, a terjedelmes teljes írás ehol olvasható:

Forrás: Kisebbségek kiváltsága

Táborok a magyar irodalomban – és a Tokaji Írótáborban. A népi nemzeti irányzat mint az írótábor meghatározó ideológiája és az urbánus-liberális írók távolmaradása. Ki melyik oldalon áll? – kisebbségiek kiváltsága, hogy nem sorolódnak be egyik táborba sem –  BDK írása, visszaemlékezése –  magyar irodalom, tokaji írótábor, politika és közélet, mindenes blog, személyes emlék, irodalmi élet